Konrád György nem tanult Csurka István példájából sem. Hogy tudniillik aki művész a napi politikai küzdelmek korpája közé keveredik, annak ugyan nem a Parnasszuson lesz a lakhelye. Szűkebb hazájában legalábbis.

Konrád György nyilvánvaló sértődését csendes rezignáció mögé rejtve ült ki Kálmán Olga híres-hírhedt röntgen szemei elé http://atv.hu/cikk/20130405_konrad_gyorgy nyolcvanadik születésnapja alkalmából. A német köztársasági elnök, a Bundestag és a Brandenburgi Művészeti Akadémia elnöke, Aachen és Ulm főpolgármestere sorolódik elő a műsor bevezetőjében, hogy hányan és kik, mely fontos személyiségek köszöntötték az írót, szemben ugyebár a magyar kormányzat illetékeseivel. (Mondjuk, a magunk részéről itt az „okos enged, szamár szenved” óvodáskori bölcsességet látjuk megtestesülni, mert ha illetékeseink kellő nagyvonalúságot tanúsítanak a tárgyban, úgy ez a műsor nem jöhetett volna létre).

Amelyben pedig az csak valamely fatális félreértés folytán kerülhetett szóba, hogy a nemzetközi díjak hosszú sorával kidekorált, méltatói szerint a „béke és a szabadság kompromisszumot nem ismerő élharcosa” felköszöntését bizony-bizony a legnagyobb hazai ellenzéki párt, az MSZP illetékesei is elmulasztották. E zavaró tényen aztán a máskor oly kíméletlenül kutakodó riporternő és interjúalanya gyorsan, mint afféle, jobb társaságban megesett „illetlen körülményen” túl is léptek, mintha meg sem történt volna.

Merthogy készítői, résztvevői nyilvánvaló szándéka szerint az egész műsor egyetlen valódi célja nem más lett volna, mint hogy a kedves nézők elé tárja az európai kultúra e kincsét pártpolitikai hovatartozástól függetlenül méltató fentebb felsorolt személyiségek gesztusát, szemben ugyebár az éppen regnáló kormányunk által megjelenített magyar ugarral. Szemben a riporternő által idézett friss felmérés szerinti 1,9 millió, kormánypárti szavazó agyi állapotával, akiket az ünnepelt valamely, a magáénál lényegesen alacsonyabb szellemi kategóriába sorolt csak úgy, és en bloc. „Felemás lelkek, hol ilyenek, hol olyanok, nem tudják, hogy mit gondolnak, egyik pillanatban kedvesek, a másik pillanatban azt hiszik, hogy nekik most össze kell szedniük magukat és barátságtalanul kell nézniük”, „kialakulatlan emberek” - hullottak alá az „európai kultúra csúcsairól” a súlyos vádak a magyar szavazók millióinak fejére. Egy biztos: ha majd valaki nekilát a sértett, a művész szerepébe bújt politikus (vagy éppen fordítva?) szobrának megalkotásához, a nyolcvan éves Konrád György személyében kiváló modellre lelne.

A negatív példákat pedig csak az írókat említve is hosszan sorolhatnánk, Esterházy Pétertől Kertész Ákosig, Csurka Istvántól Parti Nagy Lajosig, ha ők maguk a tényt nem is hajlandók tudomásul venni, hogy mennyire kontraproduktív író-, művészembernek a napi politika nemtelen eszközökkel is vitt küzdelmeibe belebocsátkozni. Amelynek éppen a saját életművük látja a kárát, amikor is Isten áldotta tehetségük jobb sorsra érdemes, egész népet felemelni hivatott termékét korpába keverve vetik ily módon a disznók elé.

És Konrád György esete még az említettek sorából is kirí, hiszen ő közvetlenül, személyesen is beszállt a politika tudjuk miféle eszközökkel vitt hatalmi harcába, amikor az óriási becsapással – kérlelhetetlennek mondott kommunista-ellenességgel – a magasba tört párt alapító-vezetőségi tagjainak sorába lépett. Amely párt aztán a hatalom csábításának ellenállni nem tudván magával az ördöggel, a pár évvel korábban még halálos ellenségüknek mondott posztkommunistákkal feküdt nászi ágyba, utóbb magának halált hozó öleléssel.

Ha a maga idejében Csurka Istvánnak, az életművei alapján úgyszintén zseniális drámaírónak nem engedtetett meg – teljes joggal – az, hogy politikai- és irodalmi munkásságát a maga kedve szerint szortírozza, akkor Konrád György és külföldi méltatói vajon miért hiszik, hogy rájuk más szabályok érvényesek? Hogy ő megtehetné, hogy az Európa-szerte elismert író vértje mögé rejtezve támadhatatlanul ereszkedjen bele napi politikai küzdelmekbe, hozzá az eszközökben sem válogatva, tessék mondani?!