De legalábbis kellene. Persze az sem volna baj, ha az adóelkerülők és az őket támogató szakértők szellemi ereje nem mutatkozna lényegesen nagyobbnak, többnek, mint az adótörvények megfogalmazóié. Megjelent: Heti Válasz Online, 2013. május 13.

Ünnepelhetnek az internetes piacok mesterségüket hivatásszerűen, ám adóelkerülő módon végző kofái, mert a Kúria után minap a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság is kimondta: az alanyi adómentes határig - 2007-ben 4 millió, 2008 és 2012 között 5 millió forint éves árbevételig - nem számított üzletszerűnek az ingóságok eladása, így az abból származó jövedelem után az ingóértékesítésre vonatkozó, az egyebeknél jóval kedvezőbb szabályok szerint kell meghatározni az adót.

Vagyis a Nemzeti Adó- és Vámhivatal a tavaly közel félszáz, ebben a tárgyban végzett ellenőrzése során megállapított 164 millió forintos adóhiány jelentős részének alighanem búcsút inthet. Pedig saját gyakorlati tapasztalataim alapján is biztosan állítható, hogy az adóhatóság jó helyen keresgélt - még ha nem is joggal - hála a vonatkozó rendelkezések hézagainak.

Hogy mindenki értse: az évről évre csiszolgatott, ennek ellenére a tökéletestől még távol álló személyi jövedelemadó (szja) törvény szerint évi kétszázezer forint jövedelemig, illetve általában évi hatszázezer forint bevételig nem kell adót fizetni az ingóságok értékesítése után, mégpedig valószínűleg szociális megfontolások következtében. A törvényhozó szemei előtt nyilván valamely regényes szegény ember képe lebegett, aki az éhenhalás elől menekülve, saját és családja életét mentve utolsó ingóságait teszi éppen pénzzé.

Ehhez képest arról még az adóhatóságnak is csak becslései lehetnek, hogy e lehetőség mögé bújva mennyien és hány tíz-, sőt akár százmillió forint adót elcsalva ügyködnek - régi kifejezéssel élve - törvényen kívüli nepperként. Az internetes adok-veszek oldalak elterjedése, az ottani forgalom gyors növekedése láttán az alkalmi ügyeskedők helyét már réges-régen átvették a nagyban üzletelő, a közteherviselés fogalmát legfeljebb csak hírből ismerő vérprofi seftelők. Ugyanakkor ott vannak mellettük azért a gyes-en élő, forintocskákat kuporgató kismamák éppúgy, mint a megunt, szükségtelenné vált dolgaikat alkalmilag értékesítők is, akik pedig aligha jutnak bármiféle jövedelemhez az egykor drágán vett, és utóbb olcsón eladott, elhasznált holmikból. Mert a valóban csak alkalmilag értékesítőkre - ez talán könnyen belátható - egyáltalán nem a nyereség, pláne nem a nyerészkedés jellemző, ezért talán éppen ideje volna újragondolni az szja törvény ingóságokra vonatkozó passzusait is.

Először is, ha minden egyéb jövedelemnél már az első megszerzett forint is adóköteles, ugyan mi indokolja az ingóságokból származó jövedelmek évi 200 ezer forintig megállapított adómentességét? Továbbá, azon kívül, hogy fokozzák az adótörvényeinkre oly sok esetben jellemző jogbizonytalanságot, ugyan mi célja lehetett a tüzet a víztől, azaz a zugvállalkozót az igazi amatőrtől elválasztani hivatott, úgynevezett gazdasági tevékenység fogalmának ilyen dodonai meghatározására? („Valamely tevékenység üzletszerű, illetőleg tartós vagy rendszeres jelleggel történő folytatása, amennyiben az ellenérték elérésére irányul, vagy azt eredményezi, és annak végzése független formában történik").

Ez bizony - már megbocsásson a megfogalmazója - tipikus adójogászi blabla, de ennyi erővel akár pénzfeldobás is lehetne a kritérium. Tessék konkrét számokat - és nem összegeket! - meghatározni: aki egy évben mondjuk, tíz alkalommal értékesít eképpen ingóságot, az bizony vállalkozó tevékenységet végez, annak minden vonzatával együtt, slussz és passz, félretéve minden, még oly nagy ívű jogászkodást is!